dögöljön meg az élet is!

Időről időre a természet egyszerű gyermeke leltárt készít, hogy ezekben a harcokkal terhes, háborús időkben milyen az élete, van-e olyan, amiről még le tud mondani, mert ugye a körülményekhez való alkalmazkodás az életben maradás kulcsa. Természetesen ez azt is jelenti, hogy felülvizsgálja a korábbi prioritásokat, és vagy marad minden a régiben, vagy változtat. Az első változat nem feltétlenül jelenti azt, hogy hamarosan a dinoszauruszok sorsára jut, ám mindenképpen jelenti azt, hogy önkéntesen megnehezíti az életét. Privát alkotmányomban szerepel, hogy igenis minden embernek joga van hülyének lenni. Folyománya: mindenki szabadon elbaszhatja az életét. (Ez a 'folyománya' gyanús, lehet, hogy nem az alkotmányban van, hanem Murphy törvényeiből ismerős kifejezés?)

Szívesen kerülöm a sablonos megoldásokat, így természetesen sem az év vége, sem az új év kezdete nem alkalmas időpont számomra az ilyen számvetésekre. A most rögzítésre kerülő leltár néhány hónapig készült.

Naszóval, átnéztem az életem, mit kellene kihagynom belőle, hogy jobb legyen. Az evés még mindig marad, nem tervezem, hogy úgy járjak, mint a familiárisan hiperpigmentált etnikai csoporthoz tartozó lova. Ez tehát nem kérdéses. (sosem gondolkodtam azon, hogy az emberek miket dobálnak a kukákba, de ettem már onnan kiszedett tojásból készült rántottát, főztünk levest ott talált teljesen normális zöldségekből, ettem kukából kiszedett mustárral a virslit -még csak fel sem bontották-, szóval nincs még igazi válság kedveseim, vagyis nem mindenkinek van)

Rövid önvizsgálat után (hosszabbra, alaposabbra nem volt kedvem) rájöttem, miről tudnék, szeretnék lemondani. Megtaláltam azt a valamit, ami luxusnak tekintek. Van nekem egy új fájásom, na arról boldogan lemondanék. Addig, amíg csak alkalmanként jelentkezett, néha beköszönt, addig nem igazán volt zavaró, nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Pár hete viszont bedurvított a kurafi! Megfordult a helyzet, néha nincs velem, és olyankor is csak rövid időre hagy magamra.

Van nekem ez az új lábfájásom. Kicsit kellemetlen (na jó, nem kicsit). Saját diagnózisom szerint egy idegszál csípődik/szorul be valahol a bal combizület tájékán. Amellett, hogy rohadtul tud fájni, ezzel együtt elzsibbad a talpam. Január elsején munka volt, létrára fel, létráról le, lépcsőn fel, galériáról le. Estére annyira gáz lett, hogy kénytelen voltam haza jönni. Feladtam. Sem állni, sem menni, sem ülni, sem feküdni... Nem volt olyan helyzet, amiben kevésbé fájt volna. Előfordul, hogy nem tudom a vérebet levinni, tiszta mázli, hogy van, aki segítsen.

Tudom, esetleg orvoshoz kellene menni. Tartok attól, amit mondana, azt már hallottam többször. Akkor, amikor a szememben a leválásról volt szó, amikor az évek óta tartó fülcsöngésről, amikor a csont-, és ínysorvadásról, amikor a neurolófaszos lábfájásról, mindegyik vége ez lett: "Tanuljon meg vele együtt élni!"

Úgyhogy mostanában barátkoznék ezzel az új fájással, de nehezen megy. (mint néha én, meg egyébként is, nehezen barátkozós fajta vagyok). Ha nincs más megoldás, akkor idővel talán megszokom, de megbarátkozni sosem fogunk, a kenhető lelkivilágomhoz képest túl durva, ráadásul intenzíven akadályoz a haladásban. Arról nem értekezem most, hogy a fájdalom miként hat az ember mindennapi életére, mennyire befolyásolja a társas kapcsolatait...

Az meg csak ínyenceknek való gondolat, hogy ugye a neurolófaszos napi 24 órás fájdalom mindkét lábamnak szól , ez meg most szintén a lábam, mintha a 'haladással', gondjaim lennének.

Talán én voltam az első ebben az országban, aki tudatosan, megfontoltan lett HIV-pozitív. Természetesen lövésem sem volt arról, ami következik. Én akkor azt hittem, szerelmes vagyok, a párom részem, a másik felem, és nem lehet az, hogy az ember egyik fele más, mint a másik.

Sokat beszélgettünk Zé és én. Csíptem a  fejét mindig, értelmes, eszes gyereknek tartottam. Ezt gondolom róla most is. Ültünk a sörünk mellett, belenéztem a szemébe és megkérdeztem: pozitív lettél végre? A válasza nem lepett meg. Ő is közénk tartozik már. Dolgozott érte sokat. Tudatosan olyan embereket választott partnernek, akikről tudta (hajrá személyes adatok védelme!), gyanította, hogy fertőzöttek.

Amióta szakított a párjával, nem találja a helyét. De megtalálta a vodkás, a whiskeys, a pezsgős üveget, ittunk, beszélgettünk együtt nem keveset. Néha beszólt, olyasmit is, amit nem kellett volna, beszélt belőle a szesz. Olyankor volt egy kis mosolyszünet, ezzel jeleztem, túl messzire ment. Néha szó volt arról, aludjunk együtt. Cuccozott is, azt mondta, csak akkor, ha szexel, mert azzal együtt jobb. Néha azt gondoltam, azért szexel, hogy cuccozhasson.

Ültünk a sörünk mellett, néztem a szemét, hallgattam, amit mond. Rendben volt az egész.

HIV-fertőzött akart lenni. Azt  mondja, elkerülhetetlen, hogy megfertőződjön, és ha már biztosan azzá válik, akkor legalább ő döntse el, hogy kitől. Nem akar álmatlan éjszakákat, kétségeket, gyanusítgatásokat megélni. Most nyugodt, jól alszik. Felelősséggel döntött. Valószínűleg nem tudja még, mi vár rá. Ha lehet kicsit szarkasztikusan fogalmaznom, HIV-fertőzött karrierjének abszolút az elején van.

Eszembe jutottak azok a régi körös beszélgetések, amikor Há azt mondta, neki nem volt választási lehetősége. A partnere nem mondta meg, hogy HIV-fertőzött. Én meg hiába mondtam, hogy volt választási lehetősége, sosem értette, mire gondolok.

Há sosem jutott el odáig, hogy megbánja, amit tett. Zé egyszer talán majd nagyon bánni fogja. Akár így lesz, akár nem, egy biztos: a baráti tűz is halálos.

Felhív, és azt mondja, találkozott B-vel, aki azt mondta, nem vagyok túl jó állapotban. Na meg azt is mondja, találkozzunk a jövő héten.

Amikor jó állapotban voltam, akkor nem hívott fel, hogy találkozzunk. Úgy tűnik, megérkezett az első katasztrófa-túrista.

Na, ezért nem veszem fel a telefont.

Nincs kedvem az elveszett bejegyzéseket importálni. A fejemben ott van néhány gondolat a törlődöttekből... a trógerünnep, kidobása annak, ami 20 év alatt összejött, a Teleki tér hajléktalanjai, a rendőrök és a kutyaszar. Na, kábé ennyi volt akkor fontos belőlük, vagy csak ennyi maradt meg a selejtes agyamban.

A regresszív szemlencse akkor jutott eszembe, amikor egy kirakatban progresszív lencse reklámot láttam. Asszociációs lánc: progresszív lencse, regresszív lencse, regressziós hipnózis, regresszív szemlencse. Ja, rövid, de ez van. Már én sem várok sokat magamtól (pontosabban semmit), másnak sem érdemes magasra tenni a mércét. Vagyishogy mégis, tegye csak magasra, akkor nem kell lehajolnom, amikor átmegyek alatta.

Szóval, néha tök jó lenne egy regresszív szemlencse. Csak kicserélnénk a rendszeresen használt hétköznapival, és irány a múlt. Nézzük, mit láttunk, mit gondoltunk, mit éreztünk. Csak semmi kapkodás, csak semmi felületeskedés! Megnézni, érezni, gondolni mindent, alaposan. Jó, tudom, saccperkábé a fényképek pont ezt teszik velünk. Ha akarom, akkor a fényképek rész belőlünk, ha tetszik, akkor testrészünk. De nem tetszik! Mert a papír eléghet, a digitálisnak meg elég a delete gomb, és máris olyan, mintha sosem történt volna meg. És természetesen ott a megszépítő emlékezet is, meg a tény, hogy magunkat verjük át a legkönnyebben. Ez a regresszyv szemlencsével nem működhetne. Ott nincs kecmec, csak a valóság. És ha nagyon scifibe hajló lennék (túl minden konyhaszintű spiritualizmusomon), akkor akár cserélhetnénk is néha szemlencsét. Az arra érdemes szívdarabnak egy romantikus estén a kezébe adnánk, és ezzel máris nyitott könyv lennénk neki. Ezzel ugyan megfosztanánk őt a felfedezés, megismerés izgalmától, magunkat pedig a lehetséges hazugságoktól. Így aztán valódi lenne a mondat: azt kapod, amit látsz.

Néha, amikor elégedetlen vagyok azzal, ami velem, körülöttem van, felidézem azokat a fényképeket (már csak a fejemben vannak meg, régen kidobtam őket), amik akkor készültek, amikor... Kicsit talán jobb most. Vagy máshogy szar. Vagy egyáltalán nem jobb, vagy csak kicsit rosszabb. Ezek a régi képek viszonyítási pontok lesznek, általuk (is) lesz letagadhatatlan múltam, gyökereim...

Néhány napja a fészbukot nézegettem (nemenyim, változatlanul nem vagyok hajlandó összegyűjteni 218 virtuális barátot, ismerőst), E. Tamás képeit, amiket feltöltött a bazi nagy hálóra. És b+(!) szar érzés volt! Az is, amikor olyan tájakat láttam, ahová sosem fogok eljutni, érzéseket arcokon, amiket sosem fogok érezni... De a legszarabb annak felismerése, hogy mennyire irigy tudok lenni. Amikor a "második is megérkezett, egyenesen NY-ból". Nem Tamás, ez nem a te hibád. Engem tojt a gólya rohadt rossz helyre. Sosem az a bajom, hogy másnak van (kettő is basszameg), hanem az, hogy nekem nincs, pontosabban az esélye sincs meg, hogy lehessen. Trógerkodásból ilyesmire nem fussa. Akkor sem, ha munka van, akkor sem, ha (mint lassan 2 hete) nincs. Tudom, mert megtanultam, a túléléshez elég annyi, hogy "csak a mai nap nincs munka, csak a mai nap nem eszünk". Ja, eccerűen nem értem magam. Ilyen szitu van, én meg azon basztatom az agyam, hogy mijafaszért nincs nekem ájfonom meg ájpedem. Ez az új én tetszik nekem, mert nem racionális, mert megenged magának olyasmiket, amiket az a régi én, amit kidobtam azzal a 20 évvel együtt, nem engedett meg magának. Merem szarul érezni magam akkor is, ha nem vagyok egyedül, merek örülni, boldog lenni, akkor is, ha nem vagyok egyedül. Mertem megmutatni a gyengeségeim, erősségem valakinek... mertem nyitott lenni. Megengedtem, hogy bánthasson, megbánthasson. Azt hiszem, ez a legnehezebbek egyike. Vagyis nem! Sokkal nehezebb utána megölelni.