Sosem fogod megtudni milyen érzés a második esély, ha az elsőt nem kapod/adod meg.

"Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni és nemcsak magzatot. Valószínű, hogy majd minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő vesztesség. Aki egyszer viselős volt az már örökre tud valamit".

(Ancsel Éva)

Einstein szerint az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. Makacs, önfejű alak vagyok. Voltak álmaim, hittem bennük. Hittem abban is, a jó dolgok megtalálják párjukat, azokat az embereket, akikkel megvalósíthatók. Hittem a közös célban, a közös sors párhuzamaiban, a közös félelmekben, örömökben, megoldásokban. Hittem, van még időm, még nem tett nagy kárt a vírus az agyamban, hogy a mondataim, a gondolataim még érthetőek, logikusak, inspirálók tudnak lenni. Hittem, hogy akkor is van igazság, ha a személyes érdekek, a pillanatnyi előnyök egy rövidebb, kedvezőbb úttal, eredménnyel kínálnak. Hittem, a mindenkin felül álló közös célban, tenni akarásban. Reméltem, nincs igazam akkor, amikor azt mondtam, ebben az országban 3 féle ember van: aki a HIV-vel él, aki a HIV-ből él, és a harmadik, az előző kettő kombinációja.

Hittem abban, nincs más járható út, az egymástól függetlenül, legtöbbször egymás ellen dolgozó NGO-knak össze kell fogni. Hittem, nem lehet senki annyira vak, hogy a ma 1-2 milliós támogatása képes feledtetni azt, hogy nincs más, mint együtt tenni azért, hogy legyen egy hely, ami a miénk, ahová elvihetjük a bánatainkat, örömeinket, megoldásainkat, ahová elmehet mindenki, aki ránk kíváncsi, aki többet akar tudni rólunk, az emberről. Mert egyre többen vagyunk, egyre többen leszünk. Ott vagyunk minden mozgólépcsőn, egyikünk éppen melletted kapaszkodik a villamoson, fagyit eszünk, sört iszunk melletted. Kell hát egy hely, ahol nem kell álarc, ahol szabadon és bátran lehetünk azok, akik valójában vagyunk. HIV-pozitívok, AIDS-betegek. Emberek, és mégis nagyon mások, mint a többiek. Másként nézünk, másként látunk, mert mi egyszer már meghaltunk. És igen, vannak köztünk olyanok, akik többször is. Valamit tudnak ők! Tudják, hogy a létezés nem az élet szinonimája.

Hittem, kell egy ilyen hely. Hiszem ma is. De ez már nem számít, mert már meghülyültem. Komolyan hittem, ha nem lehet a meglévő hatalommal együtt, akkor nélkülük is megoldható. Nem ellenük, magunkért, mert „senki a világon rajtunk nem segít, ha mi magunk nem segítünk”! Ez volt az első csoport jelmondata. Sokat hallottam, rossz a fordítás, mert igazán úgy jó, hogy ha mi magunkon nem segítünk. Gondolkozz! Csak annak adatik, aki ad. Ugye, hogy jó a fordítás! Hittem ebben, és néhány hónap agytalan létezés után levelet írtam 2 embernek. Az egyikük válaszolt, kedveset, felvilágosítót, udvariasat, hogy miért nem lehet. A másik nem válaszolt. Én újra írtam, csak agymenésest, ami talán elindíthat egy gondolkodást. Számtalan okot tudok én is felsorolni, hogy miért ne, de legalább annyit azért, hogy miért igen, hogyan igen.  Válasz már nem jött. Nincs más, be kell látnom, meghülyültem. Eszter, Nelly nővér mindig azt mondták, szedjem a gyógyszert, mert meg fogok hülyülni. Nem azért, mert jó, hogy tovább élek, amit teszek az jó és hasznos, hanem azért, hogy ne hülyüljek meg. Akkor, azzal a levéllel kiírtam magam a szakmából. Ujjat húztam egy nagyon is látható hatalommal, jogos igazságérzetem diktálta tetteim következménye az, ami van. Vagy a vírusé, szétkúrta az agyam, meghülyültem.

Volt idő, amikor arról beszélgettünk néhányan, félünk a meghülyüléstől. Ma még úgy hiszem, amíg kérdéses számomra, hogy normális vagyok-e, addig az vagyok. Amikor halálbiztos leszek abban, hogy normális vagyok, akkor már meghülyültem. Akkor nincs más, mint bízni a barátokban, ismerősökben, akik tudják mit tegyenek, hogy ne hozzuk magunkat kellemetlen, méltatlan helyzetbe. Volt olyan, aki verseket memorizált, így remélve időhúzást.

Biztosan meghülyültem. Az ismerőseim gondoskodnak arról, hogy ne követhessek el hibákat. Hagynak gondolkodni, de tudják, ártatlan vagyok, nem írok senkinek semmi olyant, amiből baj lehetne. Nekik ugyan írogatok néha, alkalomadtán válaszolgatnak semmitmondóakat, de ennél többet nem tesznek, mert egy hülyével így kell bánni, óvni, nehogy méltatlan helyzetbe kerüljön. Hálával tartozom az ismerőseimnek.

Bevallom, tévedtem. Igenis a helyemen vagyok. A reggelenkénti kukázás, a lépcsőház takarítása pontosan az a feladat, ami aktuális állapotomnak megfelel. És addig, amíg a műanyag palackokat a sárga kukába dobom, addig megbízhatóan teljesítem a feladatom. Ennyire vagyok hitelesítve. A helyzet viszont majd romlani fog. Előfordulhat, hogy a papírt majd nem a kék kukába dobom, hogy először feltörlök, utána söprök. Bízom abban, akkor is lesz mellettem valaki, aki kiveszi a söprűt a kezemből, haza kísér, leültet, ad egy cigit, és gyöngéden megsimogatja a buksim.

Itt a vége.

Volt idő, nem is olyan régen, amikor a „kik vagyunk?, honnan jöttünk?, hová tartunk?” voltak az élet nagy kérdései.

Mostanság még abban sem lehetünk biztosak, hogy pontosan mennyi kérdés van, de az teljesen biztos, hogy a kérdések állandóan változnak.  Van olyan hét, amikor az a nagy kérdés, VV Niemand 1 és VV Niemand 2 melyik napon fog kamerák előtt szexelni, van olyan időszak, amikor az a kérdés, hogy a hülyegyereknek milyen okostelefonja legyen. Illetve nem, ez állandó.

Az sem volt olyan régen, amikor a botrányhoz az is elég volt, ha egy nő kalap nélkül ment az utcára. Ha pedig már a bokája is kivillant, az maga volt a megtestesült erotika. Manapság, ha a nő egy vékony férfinyakkendőből készített egyrészes fürdőruhában van, akkor túlöltözöttnek számít.

Van még kérdés?

A kisnyúl jól felfújja az arcát, odamegy a békésen legelésző bivalyhoz, és azt mondja neki:

- Idefigyelj te bivaly! Jól seggbe foglak rúgni!

A bivaly szótlanul, békésen legelészik. Nyuszika megint felfújja magát, és azt mondja:

- Utána meg a seggedbe fogok rúgni!

A bivaly szótlanul, békésen legelészik. Nyuszika megint felfújja magát, és azt mondja:

- És még jól az arcodba is köpök!

A bivaly szótlanul megfordul, és egy nagy adag béltartalommal teríti be a nyuszikát.

A kisnyúl lerázza magáról a trágyát, megint felfújja az arcát és azt mondja:

- Mi van bivaly? Beszartál?